ÖTÖDIK FEJEZET

Amikor Windsorba értünk, kiderült, hogy Raymond és Perdita elutaztak a kontinensre. Beköltöztem a húgom házába, és áldottam magamat, amiért a windsori kastély közelében laktam. Különös tény volt, hogy ebben az időszakban, amikor Perdita házassága révén rokoni kapcsolatba kerültem Anglia egyik leggazdagabb emberével, és a legbensőségesebb barátság fűzött a legelső nemesemberhez, a legnagyobb szegénységet tapasztaltam meg egész életem során. Mivel jól ismertem Lord Raymond világias elveit, eszembe sem jutott hozzá folyamodni, bármilyen nagy bajban voltam is. Hiába ismételgettem magamnak Adriannel kapcsolatban, hogy számomra nyitva a pénztárcája, hogy mivel lélekben egyek vagyunk, a vagyonunknak is közösnek kellene lennie. A társaságában sosem tudtam úgy gondolni gazdagságára, mint szegénységem orvosszerére; sőt sietve elutasítottam azt is, amikor ellátást ajánlott fel, azzal a hamis állítással nyugtatva meg őt, hogy nincs rá szükségem. Hogy mondhattam volna ennek a nagylelkű lénynek: „Tarts el engem, semmittevőt! Te, aki szellemi erőidet és vagyonodat fajod javának szenteled, képes lennél erőfeszítéseidet oly téves célra fordítani, hogy támogasd a haszontalanul élő erősét, egészségeset és munkaképest?”

Mégsem mertem arra kérni, hogy befolyásával érjen el számomra tisztességes ellátmányt – mert akkor el kellett volna hagynom Windsort. Állandóan a kastély falai körül őgyelegtem, árnyat adó sövényei alatt, egyedüli társaságom könyveim és szerelmes gondolataim voltak.

A régiek bölcseletét tanulmányoztam, és bámultam a boldog falakat, amelyek lelkem szerelmét rejtették. Elmém így is lustálkodott. Régi korok költőit lapozgattam, Platón és Berkeley metafizikáját tanulmányoztam. Görögországnak, Rómának és a korábbi korok Angliájának történelmét olvastam, s figyeltem szívem hölgyének lépéseit. Éjjel láttam árnyékát lakosztályának falain; nappal láttam őt virágoskertjében, vagy amint kilovagolt megszokott kísérőivel. Úgy véltem, odalenne a varázs, ha megpillantana, de hallottam hangjának muzsikáját, és boldog voltam. Minden hősnőnek, akiről olvastam, az ő szépségét és páratlan kiválóságait ajándékoztam − ilyen volt Antigoné, amikor a vak Oidipuszt Eumenidész ligetébe vezette, és elvégezte Polüneikész temetési szertartását; ilyen volt Miranda Prospero ember nem járta barlangjában, ilyen Haidee a jón sziget fövenyén. [xxx] A szenvedélyes szerelem bolondja voltam, ám természet adta büszkeségem, mely vad, mint a tűz, megakadályozta, hogy szóval vagy tekintettel eláruljam magamat.

Addig azonban, miközben gazdag szellemi táplálékon éltem, szűkös kosztomat egy paraszt is megvetette volna, s azt is néha a mókusoktól raboltam az erdőn. Gyakran éreztem, bevallom, kísértést, hogy visszatérjek kölyökkorom törvénytelen csínyeihez, és leüssem a fákon ülő, majdnem szelíd fácánokat. Csakhogy Adrian tulajdonai voltak, Idris nevelte őket; így aztán, bár nélkülözéstől megmozgatott képzeletem jobban el tudta volna őket képzelni konyhám nyársán, mint az erdő zöld levelei közt…

Nem nyugodott bele mégsem a lelkem, bárhogy sóvárogtam, hogy torkomon lebocsássam az étket. [xxxi]

Érzést vacsoráztam, és hiábavalón álmodoztam „oly édes morzsákról”, amelyekhez ébren nem férhettem hozzá.

Ám ebben az időszakban létezésem egész rendszere változóban volt. Verney árva és elhanyagolt fia annak a küszöbén állt, hogy aranylánccal kössék a társadalom gépezetéhez, s részese legyen az élet minden kötelességének és tulajdonságának. Csodák történtek az érdekemben, a társasági élet mechanizmusát nagy erővel lökték vissza. Figyelj, ó, olvasó, amíg elmesélem ezt a csodás regét!

Egy napon, amikor Adrian és Idris éppen az erdőn lovagoltak át anyjukkal és megszokott társaságukkal, Idris félrevonta bátyját a kavalkád többi részétől, és hirtelen megkérdezte, hogy „Mi történt Lionel Verney barátjával?”

− Erről a helyről – felelte a húgom házikójára mutatva Adrian – láthatod lakhelyét.

− Valóban! – mondta Idris. − De ha ily közel van, miért nem látogat meg minket, miért nem társaságunk tagja?

− Gyakran felkeresem – felelte Adrian –, de könnyen megfejtheted okát, miért nem jön oda, ahol a jelenléte bosszanthat bárkit is közülünk.

− Sejtem – válaszolta Idris –, és ismervén őket, nem vitatkozom indokaival. Mondd mégis, hogyan múlatja idejét, mit tesz és gondol kis házikója menedékében?

− Jaj, édes húgom – felelte Adrian –, többet kérdezel, mint amennyire felelni tudok; ám ha érdekel, miért nem látogatod meg? Nagy megtiszteltetésnek fogja tekinteni, és ezzel részben kiegyenlítheted kötelezettségemet, amellyel tartozom neki, és a sors okozta sérelmeit.

− Örömmel elkísérlek lakhelyére – mondta a leány –, nem mintha azt óhajtanám, hogy egyikünk is szabaduljon tartozásunktól, amely, lévén nem kevesebb az életednél, sohasem lesz megfizethető. De menjünk; holnap úgy intézzük, hogy együtt lovagoljunk ki, s az erdőnek arra a részére megyünk, és meglátogatjuk.

Másnap este tehát, bár az őszre váltó idő hideget és esőt hozott, Adrian és Idris beléptek kis lakomba. Curiusként [xxxii] találtak rám, szegényes gyümölcsökből álló vacsorámat fogyasztottam; de gazdagabb ajándékokat hoztak a szabinok aranyainál, s nem utasíthattam vissza a barátságnak és az örömnek azt a tárházát, amellyel elláttak. Létó [xxxiii] dicső ikreit nem fogadták szívesebben, amikor, a világ kisdedkorában megszülettek, hogy megszépítsék és megörvendeztessék ezt a „kopár hegyfokot [xxxiv], mint ahogyan én fogadtam ezt az angyali párt szerény hajlékomban. Egyetlen családként ültük körül kandallómat. Beszélgetésünk tárgyai nem függtek össze a mindannyiunkat eltöltő érzelmekkel, de mindannyian osztoztunk egymás gondolataiban, és miközben hangunk közömbös dolgokról beszélt, szemünk, némán, ezernyi oly dolgot mondott el, amelyet nyelv ki nem ejthet.

Egy óra múlva távoztak tőlem. Boldoggá tettek – kimondhatatlanul boldoggá. Nem volt szükségem az emberi nyelv kimért hangjaira, hogy elzengjem eksztázisom történetét. Idris meglátogatott engem; látnom kell őt újra meg újra – képzeletem nem tudott túljutni ezen. Levegőben jártam, sem kétség, sem félelem, még remény sem zavart; lelkemmel magamhoz öleltem az elégedettség teljességét, kielégülten, vágytalanul, üdvözülten.

Adrian és Idris sok napon át járt így hozzám. Ebben a drága kapcsolatban a szerelem, lelkes barátság formájában, egyre jobban éreztette mindenható szellemét. Igen, világ istensége, olvastam jeleidet Idris nézéseiben és gesztusaiban; hallottam őt visszhangozni dallamos hangodat. Te készítettél számunkra lágy és virágos ösvényt, amelyet gyengéd gondolatok ékesítettek. Nevedet, ó, Szerelem, nem ejtettük ki, de te állítottad meg az Óra Géniuszát, lefátyolozva az időt, de halandó kéz nem húzhatta fel a függönyt. A kiejtett hang szervei nem nyilvánították ki a szívek egyesülését, mert az alkalmatlan körülmények nem tették lehetővé, hogy kimondjuk, ami ajkunkon lebegett.

Ó, tollam, siess leírni azt, ami volt, mielőtt annak tudata, ami van, visszafogja a téged irányító kezet! Ha felemelem tekintetemet, és látom az elhagyatott földet, s érzem, hogy az a drága szempár bevégezte halandó ragyogását, és azok a szépséges ajkak némák, „bíbor szirmaik” [xxxv] kifakultak, mindörökre némák!

De élsz, Idrisem, most is mozogsz előttem! Volt egy tisztás, ó, olvasó, egy pázsitos terecske az erdőben; a visszahúzódó fák meghagyták ezt a bársonyos területet a szerelem templomának; egyik oldalán az ezüstös Temze határolta, és egy lehajló fűz lógatta belé najádhaját, amelyet összekócolt a vak szél keze. A környező tölgyfák fülemülék seregének adtak otthont – ott vagyok most; Idris, ifjúsága édes virágában, az oldalamon – emlékszem, csak huszonkét éves vagyok, és szívem szerelme fölött alig tizenhét nyár múlt el. A folyót felduzzasztották az őszi esők, elöntötte az árteret, és kedvenc csónakjában Adrian azt a veszélyes időtöltést űzi, hogy az alámerült tölgyek felső ágait tépkedi. Meguntad az életedet, ó, Adrian, hogy így játszol a veszéllyel?

Megszerezte, amit akart, és most az áron kormányozza csónakját; mi rémülten nézzük, de a folyó elvitte előlünk; kénytelen volt lejjebb kikötni, és jókora kerülővel térhetett csak vissza hozzánk.

− Biztonságban van – mondta Idris, amint Adrian kiugrott a partra, és az ágat meglóbálta feje fölött a siker jeleként. − Itt várjuk meg!

Kettesben voltunk; a nap lenyugodott; megszólalt a fülemülék éneke; az esthajnalcsillag egymagában ragyogott ki a fényárból, amely még nem halványult el nyugaton. Angyali barátném kék szemét önmagának erre az édes jelképére függesztette.

− Hogy lüktet a fény – mondta –, amely a csillag élete. Vibráló ragyogása mintha azt mondaná, hogy állapota, ahogyan a miénk itt a földön, ingatag és bizonytalan; fél, úgy vélem, és szeret.

− Ne a csillagot nézd, drága, nagylelkű barátném – kiáltottam –, ne annak remegő sugaraiban keresd a szerelmet; ne távoli világokra tekints; ne egy érzelem puszta elképzeléséről beszélj! Sokáig voltam néma; a betegségig hosszan vágytam szólni veled, átadni neked lelkemet, életemet, egész lényemet. Ne a csillagot nézd, édes szerelmem, vagy tedd azt, és az örök szikra esdekeljen értem; legyen ő a tanúm és az ügyvédem, némán, ahogyan ragyog… olyan nekem a szerelem, amilyen csillagnak a fény; amíg azt el nem homályosítja a megsemmisülés, addig foglak szeretni.

A világ durva szeme előtt örökre fátyol borítja azt az örömteli percet. Még mindig érzem, amint kecses teste csordulásig telt szívemhez tapadt – még mindig elakad látás, érverés és lélegzet annak az első csóknak az emlékétől. Lassan és némán mentünk Adrian elébe, akit közeledni hallottunk.

Megkértem barátomat, jöjjön vissza hozzám, miután hazakísérte a húgát. És azon az estén, a holdfényes erdei ösvényeken sétálva, kiöntöttem neki az egész szívemet, annak elragadtatását és reményét. Adrian egy pillanatig zavartnak látszott.

− Előre kellett volna látnom – mondta –, hogy ebből micsoda küzdelem lesz! Bocsáss meg nekem, Lionel, nem csoda, ha az anyámmal való várható összetűzés az idegeimet borzolja, miközben amúgy örömmel kellene bevallanom, hogy a legszebb reményeim teljesülnének be, ha húgomat a te oltalmadra bízhatnám. Ha még nem tudnád, hamarosan megtudod, milyen mélységes gyűlöletet táplál anyám a Verney névvel szemben. Beszélek Idrisszel; aztán amit barát tehet, megteszem; a szerelmes szerepét Idrisnek kell eljátszania, ha képes rá.

Amíg fivér és húg még mindig haboztak, miképpen állíthatnák anyjukat a maguk oldalára, a grófnő, gyanítva találkozásainkat, szemrehányást tett miattuk gyermekeinek; szépséges lányát hamissággal vádolta és illetlen ragaszkodással olyasvalakihez, akinek egyetlen érdeme az, hogy ostoba atyja egykori züllött kegyencének fia, ki kétségtelenül éppoly semmirekellő, mint méltatlanul megdicsőült felmenője. Idris szeme villogott erre a vádaskodásra, és így felelt:

− Nem tagadom, hogy szeretem Verneyt. Bizonyítsa be, hogy semmirekellő, és többé nem találkozom vele!

− Drága asszonyom – mondta Adrian –, engedje kérnem, hogy találkozzon vele, hogy ápoljon vele baráti kapcsolatot. Akkor ámulni fog, ahogyan magam is, eredményeinek mértékén és tehetségének nagyszerűségén.

(Bocsáss meg, kedves olvasó, ez nem hiábavaló hiúság – nem hiábavaló, mert a tudat, hogy Adrian így érzett, még ma is örömöt okoz magányos szívemnek.)

− Bolond és ostoba kölyök! – kiáltott fel a dühös úrnő –, álmaiddal és elméleteiddel keresztülhúztad terveimet, hogy fontosabbá tedd a saját szerepedet; de húgod esetében ezt nem fogod megtenni. Nagyon is jól ismerem a mindkettőtökre gyakorolt hatást, hiszen ugyanilyen harcot vívtam atyátokkal, hogy taszítsa el ennek az ifjoncnak az atyját, aki gonosz hajlamait egy vipera simasága és ravaszsága mögé rejtette. Akkoriban de sokat hallottam vonzó tulajdonságairól, kiterjedt hódításairól, éleselméjűségéről, finom modoráról! Ha az ilyen pók hálójában legyek akadnak fenn, rendben van; de illendő-e, hogy előkelők és hatalmasok dugják nyakukat üres kérkedések igájába? Ha húgod olyan jelentéktelen személy volna, amint megérdemelné, örömmel sorsára hagynám, arra a nyomorúságos sorsra, hogy afféle ember felesége legyen, akinek személye – mely nyomorult apjára emlékeztet – figyelmeztethetne benneteket mindazokra a dőreségekre és bűnökre, amelyeket megtestesít. De emlékezz, Lady Idris, nemcsak Anglia királyi vére folyik az ereidben, Ausztria hercegnője is vagy, sőt minden cseppje császárokkal és királyokkal áll rokonságban. Megfelelő párja lennél hát egy tanulatlan pásztorfiúnak, akinek minden öröksége apjának fényét vesztett neve?

− Egyetlen módon tudok csak védekezni – felelte Idris –, amit bátyám ajánlott; találkozzon Lionellel, beszélgessen a pásztorfiúval…

A grófnő felháborodottan szakította félbe:

− Még mit nem! – csattant fel, aztán megvető mosollyá lágyította heves vonásait, úgy folytatta. − Erről majd máskor beszélünk. Csak annyit kérek, édesanyád, Idris, csak arra kér, hogy ne találkozz ezzel a jöttmenttel egy hónapig.

− Nem merem teljesíteni – mondta Idris –, túlontúl nagy fájdalmat okozna neki. Nincs jogom játszani az érzéseivel, elfogadni megvallott szerelmét, aztán elhanyagolni őt.

− Ez túlságosan messzire megy – válaszolta az anyja remegő ajakkal és újra haragtól izzó szemmel.

− Nem, asszonyom – mondta Adrian –, hacsak húgom nem egyezik bele abba, hogy soha többé ne találkozzék vele, akkor valóban haszontalan kínzás egy teljes hónapra elválasztani őket.

− A fiatalember és a kisasszony szerelme – felelte keserű gúnnyal a volt királyné –, mindkettejük gyerekes idegeskedése nyilván kellő mértékben összehasonlíttatott az én reménykedésben és aggodalomban eltöltött éveimmel, a királyok ivadékainak kötelességeivel, azzal az előkelő és méltóságteljes viselkedéssel, amelyet nekik követni illik. De nem méltó hozzám, hogy vitatkozzam és panaszkodjam. Talán leszel olyan jó, és megígéred, hogy az alatt az egy hónap alatt nem házasodtok össze?

Ezt félig ironikusan kérdezte, és Idris azon tűnődött, vajon miért követeltetik tőle ünnepélyes fogadalom, hogy nem teszi azt, aminek megtételéről nem is álmodott – ám az ígéret kéretett, és megadatott.

Attól fogva derűsen történt minden; szokás szerint találkozgattunk, és úgy beszélgettünk, hogy nem tartottak rettegésben a jövőről szőtt terveink. A grófnő oly szelíd, a szokásosnál jóval kedvesebb volt gyermekeihez, hogy azok bizakodni kezdtek, hogy végül beleegyezik. Túlságosan szokatlan volt számukra, teljesen idegen az ízlésüktől, hogy élvezetet találjanak a grófnő társaságában vagy annak lehetőségében, hogy tovább marad velük, de élvezték, hogy ilyen béketűrő és kedves. Adrian egyszer odáig merészkedett, hogy javasolta neki: fogadjon engem. A grófnő mosolyogva utasította el, és emlékeztette, hogy a húga megígérte, türelmes lesz.

Egy nap, majdnem egy hónappal később, Adrian levelet kapott Londonból egy barátjától, aki arra kérte őt, hogy nyomban utazzon oda valamely fontos ügy előbbre vitele végett. Az egyenes természetű Adrian nem gyanított cselt. Vele lovagoltam Stainesig: jókedvű volt; és minthogy Idrisszel nem találkozhattam a távollétében, azt ígérte, hamarosan visszatér. Szélsőséges vidámságának az a különös hatása volt, hogy ellenérzéseket váltott ki belőlem; valami rossz előérzete töltött el; hazatérésem után csak ténferegtem, számoltam az órákat, amíg újra láthatom Idrist. Mi lehet ez? Miféle rossz történhet közben? Nem lehetséges-e, hogy Adrian távollétében az anyja jobban gyötri Idrist, mint az tűrhetné, vagy megpróbálja csapdába csalni? Eltökéltem, lesz, ami lesz, másnap beszélek vele. Ez az elhatározás megnyugtatott. Holnap, legédesebb és legjobb, életem reménysége és boldogsága, holnap látlak – bolond volnék akár csak egy percnyi késlekedésre gondolni is!

Lepihentem. Éjfél után heves kopogtatásra ébredtem. Tél közepén jártunk, már leesett a hó, ekkor is hullongott, a kopár fák közt süvített a szél, megrabolva őket a rájuk hulló, fehér pelyhektől; és a folyamatos kopogtatás vadul elegyedett álmaimmal – végül teljesen felébredtem; gyorsan felöltöztem, és siettem kideríteni a zaj okát, ajtót nyitni váratlan látogatómnak. Sápadtan, mint a körülötte szállingózó hó, összekulcsolt kézzel Idris állt előttem.

− Mentsen meg! – kiáltotta, és összerogyott volna, ha el nem kapom. Ám egy percen belül összeszedte magát, és energikusan, szinte erőszakosan könyörgött, hogy nyergeljek lovat, vigyem el, el Londonba – a bátyjához. Nem volt lovam, Idris a kezét tördelte.

− Mit tehetek? – kiáltotta. − Elvesztem. Mindketten elvesztünk mindörökre! De jöjjön… jöjjön velem, Lionel; itt nem maradhatok! Kocsiba ülhetünk a legközelebbi postaállomáson; talán még van időnk! Jöjjön, ó, jöjjön velem, mentsen meg és oltalmazzon!

Amikor meghallottam siralmas követeléseit, miközben rendezetlen ruhában, kócos hajjal és rémült tekintettel a kezét tördelte – átvillant rajtam a gondolat – tébolyult lenne ő is?

− Kedves – öleltem őt a szívemre –, jobb volna megpihenni, mint tovább bolyongani; pihenjen, kedvesem, tüzet gyújtok, átfázott.

− Pihenni! – kiáltotta. − Pihenni! Félrebeszél, Lionel! Ha késlekedik, elvesztünk; jöjjön, könyörgök, hacsak nem akar örökre eltaszítani.

Hogy Idris, a hercegnői születésű, a vagyon és a fényűzés neveltje egy viharos téli éjszakán királyi otthonából eljött hozzám, és ott áll szerény lakom ajtajában, s arra kér, hogy szökjek meg vele éjszakán és viharon át – bizonyára álom volt – de könyörgő hangja és szépséges látványa biztosítottak afelől, hogy nem látomás. Félénken tekintett körül, mint aki attól tart, kihallgatják, és suttogva mondta:

− Felfedeztem, hogy holnap… azaz ma, a holnap már eljött… hajnal előtt osztrákok, akiket anyám bérelt fel, el akarnak hurcolni Németországba, börtönbe, férjhez – bárhová, csak öntől meg a bátyámtól minél távolabb. Vigyen el, vagy hamarosan itt lesznek!

Megrémített hevessége, és valamiféle hibát képzeltem összefüggéstelen meséjébe; de nem haboztam tovább engedelmeskedni neki. Egymaga jött a kastélyból, három hosszú mérföldet tett meg, éjfélkor, sűrű hóesésben; el kell jutnunk a másfél mérföldnyire lévő Englefield Greenig, legelőbb ott tudunk kocsit bérelni. Elmondta nekem, hogy megőrizte erejét és merészségét, amíg kis házamhoz ért, de akkor mindkettő elfogyott. Alig tudott menni. Hiába támogattam, csak botorkált, és vagy félmérföldnyire, többszöri megállás, hidegrázás-rohamok, fél alélások után, támogató karomról a hóba csúszott, és zokogva erősködött, hogy vinnem kell, mert képtelen továbbjönni. A karomba vettem, karcsú teste a keblemen pihent. Nem éreztem, csak belső terhet, a versengő és egymással ellentétes érzelmekét. Most túláradó öröm töltött el. Jéghideg tagjai úgy érintettek, mint megannyi torpedó; és reszkettem, annyira együtt éreztem fájdalmával és rémületével. A feje a vállamon nyugodott, lélegzete borzolta a hajamat, szíve a szívemen vert, az elragadtatástól remegtem, megvakultam, megsemmisültem – amíg egy elfojtott nyögés, fogának vacogása, amelyet hiába próbált fékezni, és a szenvedés összes általa adott jelei nem emlékeztettek rá, hogy sietségre és segítségre van szükség. Végül azt mondtam neki:

− Ott van Englefield Green, ott a fogadó. Ám, ha ilyen különös körülmények között látnák, drága Idris, ellenségei túlságosan gyorsan tudomást szereznének a szökéséről: nem volna jobb, ha egyedül bérelném a kocsit? Addig biztonságba helyezem, és nyomban visszajövök önhöz.

Azt felelte, igazam van, és azt teszek vele, amit akarok. Észrevettem, hogy egy kis árnyékszék ajtaja résnyire nyitva. Kinyitottam egészen, és a szanaszét heverő szalmából derékaljat készítettem neki, fáradt testét ráhelyeztem, és ráterítettem a köpenyemet. Féltem egyedül hagyni, oly hamuszínűnek és gyengének látszott – de egy pillanat alatt ismét magához tért, s ezzel visszatért félelme is, és újra kérlelt, hogy ne késlekedjek. Beszélni a fogadóbeliekkel, kocsit és lovakat szerezni, még ha magam fogtam is be őket, sokperces munka volt; a percek mindegyike egész korszakok súlyával rémített. Elkészülvén odébb hajtattam a kocsival, megvártam, amíg a fogadóbeliek visszavonultak, akkor a kocsissal továbbhaladtunk addig a pontig, ahol türelmetlenül és némileg összeszedve magát, Idris várt. Beemeltem őt a kocsiba, megnyugtattam, hogy négy lovunkkal már öt óra előtt Londonban leszünk, őt pedig akkor fogják keresni, akkor veszik észre, hogy eltűnt. Kérleltem, nyugodjon meg; a könnyek kellemes árjától megkönnyebbült, és fokról fokra előadta félelme és veszélye történetét.

Adrian elutazásának estéjén az anyja szívélyesen elbeszélgetett vele hozzám való kötődéséről. Minden indok, minden fenyegetés, minden dühös gúnyolódás hiábavaló volt. A grófnő szemlátomást úgy gondolta, miattam veszítette el Raymondot; én voltam Idris életében a rossz hatás; még azzal is vádolt, hogy Adrian őrült és alantas tiltakozásának a hatalom és a gazdagság megszerzésének minden formája ellen én vagyok az oka, és most ez a nyomorult hegyi pásztor el akarja lopni a lányát. A dühös úrnő, mesélte Idris, egyszer sem méltóztatott a gyengédség vagy a rábeszélés eszközeihez folyamodni; ha így tesz, rendkívül fájdalmas lett volna ellenállni. Ekként azonban az édes lány nagylelkűsége feltámadt, és az én megvetett ügyem mellé állt. Az anyja megvető és titkos diadalról árulkodó nézéssel zárta a beszélgetést, ami egy pillanatra felkeltette Idris gyanakvását. Amikor elváltak éjszakára, a grófnő azt mondta:

− Holnapra, remélem, megváltozik a hangnemed: légy fegyelmezett! Felizgattalak; feküdj le, én pedig küldök neked abból az orvosságból, amelyet akkor szoktam bevenni, ha túlságosan nyugtalan vagyok… Békés éjszakád lesz.

Mire Idris nyugtalan gondolatokkal a párnájára hajtotta szép fejét, anyjának szolgája hozott valami főzetet; az új fejleménytől ismét gyanakodni kezdett, kellően nyugtalanító volt ahhoz, hogy ne igyon a folyadékból; ám mivel nem szerette a vitát, viszont szerette volna megtudni, következtetéseinek van-e valós alapja, szinte ösztönösen, mondta, és szokásos őszinteségével ellentétben, úgy tett, mintha bevette volna az orvosságot. Aztán, minthogy anyjának erőszakossága felizgatta, most pedig nem szokott félelmek töltötték el, csak feküdt, nem tudott aludni, és minden neszre összerezzent. Nemsokára halkan nyílt az ajtaja, és amikor felült, suttogást hallott.

− Még nem alszik – és az ajtó ismét becsukódott. Idris dobogó szívvel várta a következő látogatást, és amikor némi szünet után újra behatoltak a szobájába, először megbizonyosodott, hogy az anyja az egy kísérővel, majd összeszedte magát, és alvást mímelt. Léptek közeledtek az ágyához; nem mert mozdulni, próbálta visszafogni egyre hevesebb reszketését, amikor meghallotta az anyja motyogását.

− Te szép kis butuska, nem is sejted, hogy a játszmádnak örökre vége.

Szegény lány egy pillanatig azt képzelte, az anyja azt hiszi, mérget ivott, már-már fel akart ugrani, amikor a grófnő, immár kissé távolabb az ágytól, halk hangon odaszólt kísérőjének, és Idris ismét fülelt.

− Siess – mondta amaz –, nincs veszteni való időnk! Jóval elmúlt már tizenegy; ötre lesznek itt; csak az utazáshoz szükséges ruháit vidd, meg az ékszeres ládikáját! − A szolgáló engedelmeskedett; mindkét fél ejtett néhány szót; a tervezett áldozat mohón figyelt. A szobalánya nevét hallotta említeni. − Nem, nem – felelte az anyja –, ő nem jön velünk; Lady Idrisnek el kell felejtenie Angliát és mindazt, ami hozzá tartozik. − Aztán ezt hallotta: – Holnap későn fog ébredni, és akkor már a tengeren leszünk.

− Készen vagyok – mondta végül a szolgáló. A grófnő ismét a lánya ágyához lépett.

− Ausztriában – mondta – legalább engedelmeskedni fogsz. Ausztriában, ahol az engedelmesség kikényszeríthető, s csak az előkelő börtön és a megfelelő házasság között lehet választani.

Mindketten távoztak, bár kifelé menet a grófnő még azt mondta:

− Halkan, mindenki alszik, bár nem mindenki lett úgy felkészítve az alvásra, mint ő. Nem engedhettem, hogy bárki gyanítsa, mert ez a buta lány még képes lett volna ellenkezni, talán elmenekülni. Gyere velem a szobámba; ott várjuk be a kijelölt órát.

És mentek. A pánikba esett, de a nagy félelemtől megerősödött és nagyon is éber Idris gyorsan felöltözött, és egy hátsó lépcsőn leszaladva, elkerülve anyja lakosztályát, sikerült kimenekülnie a kastélyból egy alacsonyan lévő ablakon át, s havon, szélen és sötétségen át eljött kis lakomhoz; a bátorságát sem veszítette el, amíg hozzám nem ért, és sorsát kezembe letéve, megadta magát a csüggedésnek és a kimerültségnek, amelyek úrrá lettek rajta.

Vigasztaltam, amennyire csak tudtam. Jómagam elragadtatott örömöt éreztem, hogy Idris az enyém, és megmenthetem. De hogy mégse zaklassam fel újra, „per non turbar il bel viso sereno” [xxxvi], örömömet megfékeztem. Próbáltam csillapítani szívem mohó táncát; elfordítottam Idrisről a szememet, amelyből túlzott gyengédség sugárzott, és büszkén a sötét éjszakának és a rideg légkörnek mormoltam el elragadtatásom kifejezését. Londonba, úgy véltem, túlzottan gyorsan értünk, mégsem bántam viharos érkezésünket, amikor tanúja lehettem, hogy a drága lány mily eksztázissal vetette magát bátyja karjába, ahol biztonságban lehetett minden rossztól az ő makulátlan oltalmában.

Adrian rövid levélkét írt az anyjának, hogy Idris az ő védelmében és felügyeletében van. Több nap telt el, végül Kölnben keltezett válasz érkezett. „Semmi értelme nem volt”, írta a gőgös és csalódott úrnő, „hogy Windsor grófja és a húga megkeressék levelükkel a sértett szülőt, aki csak attól várhat nyugalmat, ha megfeledkezik a létezésükről. Vágyait romba döntötték, terveit keresztülhúzták. Ő nem panaszkodott, fivére udvarában nem talál ugyan majd kárpótlást engedetlenségükre (a gyermeki szeretetlenség nem megbocsátható), de legalább olyan életmód várja, amely a leginkább megbékítheti sorsával. Ilyen körülmények között az úrnő mindennemű közeledést megtagad velük.”

Ezek voltak azok a különös és hihetetlen események, amelynek eredményeként végül egyesülhettem a legjobb barátom húgával, az én imádott Idrisemmel. Egyszerűen és merészen lökte félre az előítéleteket és ellenkezéseket, amelyek boldogságomat akadályozták, s nem félt a kezét is adni, ha a szívét odaadta már. Hogy méltó leszek hozzá, hogy tehetségeim és erényeim megfeszítésével az ő magasságába emelkedem, hogy szerelmét hűséges, fáradhatatlan gyengédséggel viszonzom, csupán ennyi köszönetet ajánlhattam fel a páratlan ajándékért.